A trumpista forradalom kritikusai hittek a "történelem végében", és amikor a történelem előre húzott, minden erejükkel próbálják megállítani. Ahol még mindig hatalmon vannak, ott úgy tesznek, mintha behunyták volna a szemüket, és még mindig a Trump előtti, a Brexit előtti és a Kaczynski előtti békés időkben élnének. És kormányaik egymás után buknak meg.
This text has been auto-translated from Polish.
Donald Trump még hivatalosan be sem jelentkezett a Fehér Házba, de máris egy sor balliberális bejelentést tett. Átvesszük a Panama-csatornát! Megvesszük Grönlandot! Kanadát az USA 51. államának szerepére fogjuk csökkenteni! Aztán ott van a szokásos Trump-ígéret: az Egyesült Államok lesz a történelem legnagyobb és legerősebb országa!
Könnyű mindezt tipikus Trump megalomániának - a kopás és az önreklámozás mesterének - nevetni. Trump valószínűleg egyetlen bombasztikus ígéretét sem fogja teljesíteni. Előző ciklusában a legnagyobb eredménye az volt, hogy csökkentette a leggazdagabb amerikaiak adóját. A híres "fal építése a mexikói határon, amelyet maga Mexikó fog fizetni" című kijelentéséből például kevés valósult meg. Ez a tények szintjén van.
Az érzelmek szintjén azonban van itt egy csapda. Az egyik oldalon ott áll ő, egy mítoszmániás érzékkel és fantáziával megáldott ember, a másik oldalon pedig az unalmas technokraták pontról pontra elmagyarázzák, hogy ez, az és a másik miért nevetséges, lehetetlen, elképzelhetetlen. Rajongói szemében Trump elveszíthet egy ilyen összecsapást?
Trump évek óta így állítja fel a vitát, és most - legalábbis átmenetileg - maga mellé állította Elon Muskot, aki az űrből érkező ígéretek versenyében vetekszik vele. És bár Musknak is gondot okoz ezek betartása, ő is büszkélkedhet néhány sikerrel. A Tesla és a SpaceX nem robbanások.
Trump ellenfelei mégis buzgón játsszák az unalmas technokraták szerepét. Különösen azok, akik szeretik magukat "liberálisoknak", "centristáknak" vagy "a józan ész embereinek" nevezni.
Hogy miért?
Megkockáztatom a tézist, hogy egyáltalán nem az unalmas technokrata eljárások iránti szeretetük miatt. Kicsit olyan ez, mint a Scooby-Do epizódok utolsó jelenetei: húzd le a centrista maszkját, és egy technokrata fog feltűnni. De ez csak egy ugratás a fő végső csavar előtt. Ha lehúzzuk a technokrata maszkját, akkor... egy olyan ember rémült arcát látjuk, aki elhitte Fukuyamának, hogy elérkezett a "történelem vége".
Nyomj szünetet, ha csak erőszakkal is
Amikor a világpolitika állapotáról szóló centrista diagnózisokat hallgatom, Andrew Pickering szociológus szövege jut eszembe, amely az amerikai kormányzatnak a Mississippi folyóval folytatott küzdelméről szól. Az amerikai hadsereg mérnöki testülete évek óta próbálja kordában tartani ezt a folyót, többek között gátak segítségével. Ez egy frusztráló küzdelem, mivel a folyó újra és újra nem szándékolt módon viselkedik, és nem kívánt helyeken ömlik ki.
Mint Pickering megállapítja, az egész törekvés nem más, mint kísérlet az idő megállítására - a folyó visszatartására a Hadtest által optimálisnak ítélt határokon belül.
A centrálliberálisok gyakran úgy viselkednek, mintha hasonló módon akarnának "szünetet" nyomni az u-n. Lehetőleg valahol a 20. századforduló környékén. Az "aranykorban", amikor a szabadpiaci globalizáció előretört, az Egyesült Államok volt az osztatlan hegemón, és a baloldaltól a liberálisokon át a jobboldalig terjedő konszenzus volt abban, hogy nincs sok temetnivaló a dolgok jelenlegi állásában.
Ezért a liberális centristák rémülten kongatják a vészharangot bármilyen változás kilátásba helyezésével kapcsolatban. Hangsúlyozom a "bármilyen" szót. Mert megrémülnek mind a jobbról, mind a balról érkező változásoktól.
Igen, figyelmeztetni fognak Trump és Musk oligarchikus tekintélyelvűségére, de ugyanakkor pánikszerűen reagálnak minden olyan ötletre, hogy komolyan megemeljék a milliárdosok adóját, és ezzel akár csak egy kicsit is csökkentsék a befolyásukat. Nem is beszélve arról a - szerintük teljesen őrült - ötletről, hogy törvényesen megakadályozzák az ilyen gigantikus vagyonok felhalmozását.
Igen, nagyon aggódnak Trump klímatagadása miatt, de nem kevésbé aggódnak a baloldali elképzelések miatt, amelyek szerint az energiaátmenetet radikális gazdaságpolitikai reformmal és az egyenlőtlenségek kiegyenlítésével kellene összekapcsolni.
Igen, figyelmeztetnek Trump rasszizmusára, de rögtön hozzáteszik, hogy a baloldal humanitárius vágyálmai az egyetemes emberi jogokról szintén veszélyesek.
Innen lehet a legkönnyebben felismerni egy modern liberális-centrista embert: állandó rettegésben van a gondolattól, hogy bármi is megváltozna ebben a legjobb világban. És az egész politikai ambíciója, az egész terve és nagy víziója arra fut ki, hogy megakadályozza ezt a változást.
Nem véletlen, hogy Trump 2016-os győzelme után a centristák a "populizmus" fogalmával határozták meg a problémát. A populizmus egy népi súlyosbodás; az ilyen súlyosbodás egy "hullám", és a hullámok, mint tudjuk, veszélyesek. A populizmussal való riogatás azért praktikus, mert lehetővé teszi, hogy szabadon ugráljunk a "populista jobboldal" és a "populista baloldal" támadása között. Aki nem hisz benne, olvassa el, hogy 2020-ban a mainstream média milyen sokan állították egymás mellé Sanderst és Trumpot, holott a programjuk szöges ellentétben állt egymással. Lengyelországban pedig nézze meg Cezary Michalski újságírói munkásságát.
Hamis történelemszemlélet
A centrumliberálisoknak kész válaszuk van erre a vádra: nem arról van szó, hogy nem akarunk változást. Csak azt gondoljuk, hogy a baloldal túl gyorsan, túl radikálisan, gondolkodás nélkül akarja megtenni. Lassan, fokozatosan, érzékenyen kellene csinálni. A közgazdászok véleményét ki kell kérdezni. És a püspökséget is.
A probléma ezzel az érveléssel az, hogy a kapitalizmus elmúlt száz évének története azt mutatja, hogy a társadalmi változások ritkán történnek olyan teknősbéka tempóban, ahogyan azt a liberális centristák szeretnék. Ez akkor látszik a legjobban, ha végigkövetjük egy-egy ország történetét.
Vegyük Franciaországot. Ha visszavinnénk egy időgépet 1934-ig, akkor egy olyan országba jutnánk, amely jelentősen eltér a mai színvonaltól. Az emberek ott heti 48 órát dolgoztak - hétfőtől szombatig. Fizetett szabadság? Ilyen újításokat nem alkalmaztak. A munkásoknak nem biztosították a sztrájkjogot sem. Nem létezett számos alapvető közszolgáltatás, például az általános egészségügyi ellátás sem. Ráadásul a nőknek nem volt szavazati joguk. Más szóval, ez egy egyenlőtlenségekkel teli ország volt.
De ha egy évtizeddel később - 1945-ben - Franciaországban kötött volna ki, egészen más valósággal találkozhatott volna. A 40 órás hét, állami egészségügyi ellátás, fizetett szabadság, a nők szavazati joga, a munkások sztrájkjoga. Mindezek a forradalmi változások tíz év alatt történtek!
A történelem tele van hasonló hirtelen változásokkal. Például a leggazdagabb polgárok adóterheinek hirtelen megugrása. A 20. század elején az Egyesült Államok néhány év alatt 7 százalékról 77 százalékra tudta emelni az adókulcsot!
Ez a 20. századi kapitalista államok történetének egy elfeledett - vagy: szándékosan kitörölt - része. Ezek a forradalmi változások helyszínei voltak, amelyeket nemcsak baloldali, hanem néha jobboldali és liberális kormányok is végrehajtottak.
Igaz, ezt a gyors változást gyakran rendkívüli körülmények tették szükségessé, mint például az első és a második világháború, később pedig a Szovjetunió politikai hatalmától való félelem. De nem hiszem, hogy panaszkodhatunk a "kivételes körülmények" hiányára sem? Az egyre súlyosbodó éghajlati (és tágabb értelemben vett környezeti) válság, a háborúk, a politika növekvő oligarchizálódása, a szélsőjobboldal sorozatos sikerei... egészen a háború az Európai Unió kapujában-ig.
Tusk a megmentésre?
A legrosszabb, hogy egyáltalán nincs jele annak, hogy a centristák megtanulták volna a leckét. A jobboldali következtetésekhez paradox módon az öreg Biden állt a legközelebb - legalábbis a belpolitikában. A kormányzatot különböző progresszívekkel töltötte fel, akik megpróbáltak mindent keresztülvinni, amit csak tudtak. De még ez is egyes politikusok és a média morgolódásába ütközött. Ez a Biden túlságosan hallgat a pártja balszárnyára! - dörögtek.
Jelentősek voltak a média reakciói a Súlyos tárgyalások Joe Manchinnel az éghajlat-politikáról. Bidennek valóban volt átfogó és átfogó beruházási terve, beleértve a szociális kérdéseket is. Szinte az egész párt támogatta. Mindent blokkolt Manchin nyugat-virginiai szenátor, akinek a szavazata hiányzott a demokratáknak. A médiából, például a New York Timesból egyre több olyan állítás hangzott el, hogy Biden túl messzire vitte a baloldali programot, és el kellene engednie. Végül az eredeti terv jóval kevésbé ambiciózus változatát sikerült keresztülvinni.
Mindazonáltal az egymást követő politikai kommentátorok, akik egyre inkább tudatában vannak annak, hogy a központ milyen zsákutcába került, pozitív példákat keresnek. Legutóbb Ivan Krastev politológus tette ezt a The Atlantic oldalain.
Érvényes diagnózissal kezdi: a liberális centrumnak meg kell barátkoznia azzal a ténnyel, hogy valami megváltozott a világban: "Az emberek képesek egyik napról a másikra teljesen megváltoztatni nézeteiket és politikai identitásukat; ami tegnap még elképzelhetetlennek tűnt, ma már magától értetődőnek tűnik. A változás olyan mélyreható, hogy a saját, nemrégiben hozott meggyőződéseik és döntéseik érthetetlenné válnak az emberek számára"."
Majd áttér egy pozitív példára egy olyan politikusról, aki megtanulta a leckét. Ő ... Donald Tusk.
Krastew írja: "Tusk pártja progresszívebb álláspontot képvisel olyan vitás kérdésekben, mint az abortuszjogok és a munkavállalók jogainak védelme, ugyanakkor nemzeti szimbólumokkal veszi körül magát, és a hazafiságra apellál. Tusk egy új nagy narratívát kínált a lengyeleknek, nem csak egy újabb választási stratégiát".
Ez jó lenne! Csakhogy mi Lengyelországban nagyon jól tudjuk, mi a valóság. Ha a lényegre térünk, nem történt előrelépés a nők, a kisebbségek és a munkavállalók jogai terén. Azt is nehéz kitalálni, hogy Krastew hol olvasta Tusknak ezt a "nagy narratíváját", mert annak hiánya a miniszterelnöknél, mint tudjuk, programszerű. Ne áltassuk magunkat, az egyetlen narratíva egyszerűen csak az volt, hogy "verjük meg a jogot és az igazságosságot".
Úgy tűnik, Krastevet elragadta a lelkesedés a PíS-ellenes koalíció parlamenti választásokon aratott győzelme után, pedig az idézett szöveg nem egy éve, hanem a múlt héten jelent meg az Atlantikban. Az amerikai példa azonban elgondolkodtató lehet számára: lehet, hogy egyetlen választást megnyert, de ez még nem jelenti azt, hogy a "populista jobboldal" nem fogja a következő választási ciklusban keresztülvinni a maga útját.
Sertésnap
Trump és a trumpizmus középliberális kritikusai nem tudták megállítani a történelmet. Ehelyett sikeresen előidéztek egy olyan helyzetet, amelyben minden olyan kísérletet, amely a "változás a la Trumpra" a "progresszív változás" valamilyen változatával próbál válaszolni, azonnal démonizálnak. Szerintük az egyetlen felelős baloldal az, amelyik a centrista táborhoz csatlakozik, hogy megvédje vagy visszaállítsa a Trump amerikai és a PiS lengyelországi sikerei előtti status quót. A 2016-os brit népszavazás előttről, amely a Brexittel végződött, és alig egy héttel ezelőttről, amikor a szélsőjobboldali Herbert Kickl átvette a kormányrudat Ausztriában. Látja a rendszerességet?
A történelem továbblépett, és nem néz vissza Trump kritikusaira, ők pedig a majomnap politikai változatában ragadtak.
Nagyjából így néz ki: Trump, Kaczynski, az AfD és Le Pen nézettsége emelkedik, pánik van, hogy a demokrácia összeomlik, a liberalizmus eltűnőben van, a tekintélyelvűség sötét korszaka beköszöntött.
Aztán a balközép-liberális-baloldal sietve összeállított széles koalíciója ellentámadásba lendül - Biden, Macron, Tusk megnyeri a választást. Hurrá! Megmenekültünk! Látjátok? A józan ész, a centrizmus, a mértékletesség győz, és a baloldali fantáziáknak való engedés csak a destabilizációt kockáztatja.
De aztán megint Trump, Kaczynski, az AfD és Le Pen nézettsége megint felfelé megy, és az egész játék kezdődik elölről, a centristák politikai tere pedig feltartóztathatatlanul szűkül...
Még a diagnózis is, amit most olvasol, ennek az ismétlődő mintának a része. A centristák újra és újra ugyanazt csinálják, amire valaki felhívja a figyelmüket, ami után ők folytatják, így valaki továbbra is felhívja rá a figyelmüket.....
Ez a hangulatkeltés és az érvek ismétlése kezd fárasztó lenni, de ez egy kisebb probléma. A nagyobb probléma az, hogy az ilyen taktikák hosszú távon egyértelműen nem működnek. A nagy liberális-balközép-baloldali koalíciók megnyerik az egyes választásokat, de a probléma azonnal visszatér. A szélsőjobboldal nem gyengül, hanem erősödik.
Ez olyan, mintha gátat raknánk a Mississippi folyóra. Előbb-utóbb a folyó megárad. Végül talán mindannyiunkat eláraszt.
