2015. január hetedikén iszlamisták támadást intéztek a Charlie Hebdo szatirikus hetilap szerkesztősége ellen, több mint egy tucat embert megölve. A támadást követően Franciaország egységét demonstrálta, de ez sok tekintetben illuzórikus volt. Ez ma különösen nyilvánvaló, amikor mind maga a magazin, mind a valláspolitika heves viták tárgya.
This text has been auto-translated from Polish.
Nemcsak a vallást gúnyoló hetilap elleni terrortámadás vonult be a francia történelembe, hanem az azt követő országos mozgósítás is. A támadást széles körben elítélték, nemcsak az emberi áldozatok miatt, hanem a különösen a szatirikus sajtó számára oly fontos szólásszabadság elvének aláásására tett kísérlet miatt is. Többmilliós tüntetések söpörtek végig az országon a köztársasági értékek védelmének zászlaja alatt, de az ezt követő évtized megmutatta ennek a konszenzusnak a múlandóságát. Maga a Charlie Hebdo" sem mentesült a kritikától, amely a politikai spektrum különböző oldaláról érkezett.
Röviddel a támadás után, amikor a "Je suis Charlie" jelszó alatt zajló szolidaritási kampány már javában zajlott, Jean-Marie Le Pen habozás nélkül kijelentette, hogy a legkevésbé sem azonosul a baloldali és vallásellenes magazinnal, talán az általa kezdeményezett, a Nemzeti Front betiltására irányuló petíciókra gondolva. A szélsőjobboldali huligánok viszont az iszlamista támadásokra válaszul iszlamofób támadásokat indítottak a muszlimok és mecsetek ellen, ami a megosztottság elmélyülését jelzi Franciaország sokszínű társadalmában.
A nemzeti egység határai
A szerkesztőség elleni támadás mögött meghúzódó vallási feszültségek és iszlamista szélsőségesség a megemlékezési kísérletekre is rányomta bélyegét országszerte. Egyes iskolákban a muszlim diákok megtagadták, hogy részt vegyenek az ikonoklasztikus grafikák szerzőinek szentelt csendben töltött percekben, és a támadás után több évvel végzett közvélemény-kutatások is megmutatták a probléma mértékét - tízből egy francia és minden ötödik francia muszlim sem ítélte el a "Charlie Hebdo" elleni támadást. Minél fiatalabb volt a válaszadó, annál valószínűbb volt ez a válasz. Ez egyértelműen egy markáns kisebbség, de a tendencia aggasztó, és megkérdőjelezi a kisebbségek integrációjára tett erőfeszítések hatékonyságát.
Hiba lenne azonban a problémát a fiatal muszlimok radikalizálódásának kérdésére redukálni. A fent említett felmérés szerint keresztény vagy ateista társaik az idősebb generációknál nagyobb valószínűséggel bírálják a "Charlie Hebdo"-t, azzal vádolva a vallásellenes grafikát, hogy túllépi az illem határait. A Mohamed-karikatúrák közzétételét például összességében 60 százalékuk támogatta. A franciák összesen 60 százaléka mondta például, hogy támogatja a Mohamed-karikatúrák közzétételét, de a 25 év alatti válaszadók közül csak minden harmadik válaszadó tette ezt. A fiatalabb franciák viszont nagyobb megértést mutatnak a prófétáról szóló felháborodott viccek iránt.
A Charlie Hebdótól való elhatárolódás ugyanis nemcsak a Nemzeti Front és az iszlamisták területe, hanem a baloldal egy részénél, vagyis a szatirikus magazinhoz elméletileg közelebb álló körökben is jelen van ez a hozzáállás, amely évtizedekkel ezelőtt a jobboldali kormányok ellenében jelent meg, és gyakran a nacionalistákat vette célkeresztjébe. Ismét generációs különbség figyelhető meg - míg az idősebbek számára a vallás kifigurázásának joga politikai hovatartozástól függetlenül meglehetősen nyilvánvaló, addig a fiatalabbak inkább iszlamofóbiát, rasszizmust vagy egyszerűen "bumfordiságot" látnak a Charlie Hebdo karikatúráiban. Különösen a baloldalon, amely egyre érzékenyebb a kisebbségek kigúnyolására.
A francia politika amerikanizálódása?
Még ha a vallási identitások körüli viták nem is új keletűek a Szajnán, az utóbbi években megnőtt a jelentőségük, és egyre gyakrabban gyújtják fel a közvéleményt, ahogy azt a "Charlie Hebdo" vitája jól példázza. A vita csontja itt közvetlenül az ikonoklasztikus karikatúrák, de a róluk szóló vitában a szekularizmus különböző értelmezései ütköznek. Bár Franciaországban szlogenként szentté nőtte ki magát (egyesek a laïcité, kiegészítve a "szabadság, egyenlőség és testvériség" forradalmi hármasával), gyakorlati megvalósítását másként értelmezik.
Egyszer már írtam arról, hogy a "Charlie Hebdo", a vallás és a republikanizmus kérdései hogyan osztották meg a baloldalt. Klasszikusan az utóbbi fogalom magában foglalja az "egy és oszthatatlan" köztársaság iránti elkötelezettséget, amely minden állampolgárt egyformán kezel, és ezért vak például az etnikai vagy vallási identitással szemben. Ezért a francia állam nem gyűjt adatokat polgárai vallásáról, és nem ismeri el a fajok létezését sem. Egyre népszerűbb azonban az a nézet, hogy ez a politika állandósítja a kiváltságos csoportok dominanciáját, eltörli a kisebbségeket, és figyelmen kívül hagyja a társadalomban olyan csoportok létezését, amelyek megérdemlik a nemzeti közösségen belüli megkülönböztetés elismerését és szokásaik tiszteletben tartását (mint például a hijab viselése).
Franciaországban ezt a megközelítést néha (általában a kritikusok által) kommunitarizmusnak nevezik, amelyet az univerzalista republikánus értékekkel ellentétes hozzáállásként értelmeznek, és azzal vádolják, hogy elősegíti az iszlamista "szeparatizmust", mivel állítólag faji, etnikai vagy vallási különbségek mentén ellentársadalmak kialakulásához vezet. Sok szajnai kommentátor számára ez az USA-ból importált eszméket és politikamódszereket jelent, amelyek a hagyományos francia republikanizmust fenyegetik.
Ebben az összefüggésben a konzervatív vagy nacionalista jobboldal - ami meglehetősen ironikus, tekintve, hogy mennyire másolja amerikai társainak retorikáját és stratégiáját - gyakran úgy tesz, mintha az amerikanizáció ellenfelei lennének, amikor a "woke" vagy a islamoleft mozgalom ellen szólal fel. Ez politikai eszközként elég jól működik, de nem túl hasznos a "Charlie Hebdo" elleni támadás mögött álló ideológia megszelídítésében.
Hogyan (ne) küzdjünk az iszlamizmus ellen
A 2015-ös támadásokkal a terrorizmus Franciaország első számú ellenségévé vált, és az állam fokozta a vallási szélsőségek megfékezésére irányuló erőfeszítéseket. Ennek volt egy belső, de egy külső dimenziója is. Franciaország hagyományosan aktív katonai politikát folytat Afrikában, amelynek egyik célja a dzsihadisták elleni küzdelem - már a párizsi merényletek előtt megkezdődött a beavatkozás Maliban, és a következő években is folytatódtak a katonai műveletek Afrikában. A "Charlie Hebdo" elleni támadás ezért aligha tekinthető fordulópontnak a terrorizmus elleni francia háborúban. Minden bizonnyal nem volt olyan jelentősége, mint szeptember 11-nek az USA számára, ha egyáltalán beszélhetünk a francia katonai politika változásáról annak hatására. Inkább a katonai szerepvállalás szűnt meg a folyamatban lévő évtizedben, de nem a szándék hiánya, hanem a megkérdőjelezhető hatékonyság és az az afrikai kormányok növekvő ellenérzése miatt az egykori gyarmatosítóval szemben.
Hasonló fenntartások merülhetnek fel az "iszlám szeparatizmus" elleni küzdelem sikerével kapcsolatban, amelyet Macron elnök Samuel Paty halála kapcsán hype-olt - egy tanárt meggyilkoltak, miután a "Charlie Hebdo" karikatúráit mutatta diákoknak. A hosszú távú hatásokról persze nehéz beszélni, de a liberális elnök teljesítménye már most is vitatható. A kormányzó tábort azzal vádolják, hogy sokat beszél a szekularizmusról, de azt csak a muszlimok elleni bunkósbotként használja, miközben a katolikus egyházzal vagy a zsidó szervezetekkel szemben megszegi a világi szabályokat. Ez nem segít meggyőzni az előbbieket arról, hogy bízzanak a köztársaságban, amely jobboldali fordulatával egyre inkább problémaként és tárgyként kezeli a bevándorlók leszármazottait, nem pedig a közéletben részt vevő polgártársakként.
Talán részben ez az oka annak, hogy négy fiatal muszlim közül háromból három a vallási értékeket a republikánus értékek fölé helyezi, ami háromszorosa a szüleikéhez képest. Kevesebb szó esik arról, hogy ez a hozzáállás a fiatal keresztények körében is egyre nagyobb teret nyer, ami nemcsak az iszlamizmussal való összecsapás vereségére utal, hanem egyúttal az univerzalista republikanizmus általános gyengülésére is a felnőttkorba lépő francia generáció körében.
Ilyen körülmények között a "Charlie Hebdo" elleni támadás áldozatainak emlékére megemlékezést tartanak, és maga a hetilap is megjelentetett egy nagyobb példányszámú különszámot. A terroristáknak nem sikerült elhallgattatniuk a szatirikus magazint, de egy évtizeddel a támadás és az azt követő nemzeti egységnyilvánítás után ez utóbbi távoli álomnak tűnik, miközben a köztársaságot továbbra is (részben) szektás konfliktusok sújtják. Ez a közeljövőben sem fog változni.
