Michel Barnier szeptemberben megalakult kabinetje nem élte túl az év végét, és alig három hónappal a konzervatív miniszterelnöki kinevezése után elvesztette a bizalmi szavazást. Ez egy rekord-rövid ciklus, és Barnier utódja (bárki is legyen az) nem találja majd barátságosabbnak a körülményeket. Franciaország valószínűleg további hónapokig tartó politikai instabilitás elé néz.
This text has been auto-translated from Polish.
Szeptember elején Emmanuel Macron a tapasztalt Barnierre bízta a miniszterelnöki tárca vezetését, aki a hónap végén ismertette a jobb- és a centrumból összeállított miniszterei névsorát. Az új kormány kisebbségben volt, és azonnal bizalmatlansági szavazás elé került, a júliusi választásokon első helyen végzett baloldali koalíció, az Új Népfront (NFP) kezdeményezése nyomán.
Barnier csak a Nemzeti Egység (RN) nacionalistáinak hallgatólagos támogatásának köszönhetően maradt életben. Marine Le Pen csoportosulása informálisan szövetkezett a macronistákkal, cserébe kemény bevándorlásellenes politikát és egy sor engedményt várt a Barnier-kormánytól. Mint most kiderült, ez a rögtönzött koalíció nem állta ki az első komolyabb próbát, a 2025-ös költségvetésről szóló szavazást.
A költségvetés, amely megosztotta a francia parlamentet
A Barnier-kisebbségi kormány amúgy is bizonytalan helyzetét tovább nehezítette, hogy Franciaországnak jövőre rendkívül magas költségvetési hiánnyal kell szembenéznie, amely az előrejelzések szerint a GDP mintegy 6 százaléka lesz. A három parlamenti blokk mindegyike más-más megoldást javasol a problémára: a baloldal a gazdagok magasabb adóztatását követeli, a liberálisok elsősorban költségvetési megszorításokról beszélnek, a nacionalisták pedig e lehetőségek között hánykolódnak, egyrészt bírálják az adóemeléseket, másrészt ellenzik a megszorításokat - kivéve, ha azok a bürokráciát és a bevándorlókat érintenék. Az RN politikusai szerint a bürokraták számának csökkentése és a bevándorlók egészségügyi ellátáshoz való jogának megvonása betömné a költségvetési lyukat, amiben egyesek jó adag optimizmust, mások demagógiát látnak.
A pénzügyminisztérium végül megpróbált különböző elképzeléseknek helyet adni, és legalább átmeneti adóemelést helyezett kilátásba a tehetősebb polgárok számára, de a fő recept a hagyományos öv megszorítása lett volna, a közszolgáltatásokra fordított kiadások csökkentésével és az energiaárak emelésével, ami különösen a szegényebbek zsebét sújtaná. Barnier tehát nem számíthatott a baloldal támogatására, noha ezt végig tudta, és az elnöki tábor az RN képviselőivel együtt habozás nélkül elutasította az NFP módosításait, amelyek a leggazdagabb franciák és a multinacionális vállalatok rovására könnyítettek az új terheken a polgárok többségén.
Súlyosabb problémát jelentett a nacionalisták elégedetlensége, akik Barnier engedményeit elégtelennek tartották. A konzervatív-liberális kormány sem a magasabb energiadíjakról nem akart lemondani, sem a nyugdíjak valorizációján nem akart javítani. Ráadásul a bevándorlók alkotmányosan garantált jogaiktól való megfosztása a kormánykoalíció centrista képviselői számára túl messzire ment volna. Az RN-nel való megegyezésnek tehát nem sok helye volt.
90 nap Barnier és basta
A költségvetési javaslatról szóló szavazás szinte biztos vereségének tudatában Barnier utolsó mentsvárként az alkotmány (nem)híres 49.3. cikkelye után nyúlt, amely lehetővé teszi a jogszabályok parlament nélküli keresztülvitelét. Ez a trükk az elmúlt években megbízhatóan működött, és Barnier elődei, Elisabeth Borne és Gabriel Attal kivételesen gyakran alkalmazták. Ezúttal azonban a kormány álláspontja túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy túlélje a bizalmatlansági szavazást, ami ebben az eljárásban az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzák a törvény hatályba lépését.
A nemzetgyűlés 577 képviselője közül 331 szavazott a költségvetés elutasítása és egyúttal Barnier felmentése mellett. Az V. Köztársaság történetében ez mindössze a második kormánybukás bizalmatlansági szavazás eredményeként - az előző áldozata ennek az eljárásnak Georges Pompidou volt 1962-ben. 1962-ben, vagyis a még mindig nem béklyózott új politikai rendszer valóságában és közvetlenül az algériai brutális háború befejezése után. Ez mutatja Emmanuel Macron kudarcának nagyságát, amely az elmúlt hónapokban a köztársaságot évtizedekre szinte elképzelhetetlen káoszba taszította, ha figyelembe vesszük a végrehajtó hatalmat erősítő rendszerszintű mechanizmusok létezését, amelyek pontosan az ilyen helyzetek megelőzésére szolgálnak. Ráadásul Barnier kormánya mindössze 90 napig tartott, ami hírhedt rekord.
Az RN parlamenti választásokon elszenvedett veresége - vagy legalábbis jelentős csalódása, mert bár a nacionalisták minden idők legjobb eredményét érték el, az euróválasztáson aratott diadaluk után többet reméltek - után időnként arról beszéltek, hogy Macron zseniális volt abban, hogy egy váratlan gánccsal kibillentette Le Pent az egyensúlyából, és lehetővé tette, hogy a republikánus front visszaverje a szélsőjobboldal offenzíváját. Most azonban a király meztelen. Egyedül, mint még soha, és saját politikai tábora szemrehányást tesz neki, amiért kockázatos döntésével Franciaországot legújabb kori történelmének legmélyebb politikai válságába sodorta.
Ki fogja a saját kezébe venni a dolgokat?
Az V. Köztársaság alkotmányának rendelkezései értelmében a jelenlegi patthelyzetet nem lehet újabb előrehozott választások elrendelésével feloldani. Macron csak a parlament előző feloszlatása után egy évvel, azaz jövő év júniusában folyamodhat ehhez az intézkedéshez. Addigra még két miniszterelnök fog átvonulni a Matignon-palotán, feltéve, hogy kabinetjük hasonlóan rövid életű lesz, mint az előző. Az elnöki tábor persze ezt legszívesebben elkerülné, és máris elindult a névbörze Barnier lehetséges utódaival, de egyik sem garantál nagy sikert.
Macron talán egy másik veteránhoz, például a centrista François Bayrou-hoz nyúl, de Barnier már megmutatta, hogy a tapasztalat önmagában nem elég. A következő a sorban a belügyminisztérium két vezetője, a jelenlegi és elődje, Bruno Retailleau, illetve Gérald Darmanin. Mindketten a kemény bevándorlásellenes álláspontjukról ismertek, így ez egy bólintás lenne a nacionalistáknak. Kérdés, hogy a macronisták centrista szárnya milyen messzemenő engedményekbe hajlandó belemenni. Számukra a balközép felé való nyitás a volt szocialista miniszterelnök, Bernard Cazeneuve jelölésével jobb alternatíva lenne, de ehhez gyakorlatilag a teljes NFP-re lenne szükség a parlamenti többség eléréséhez, ez pedig Lucie Castets miniszterelnöki tárcáját követeli, amivel viszont az elnök nem ért egyet.
Ennek eredményeképpen Franciaország politikai horizontján nem látszik sem stabil kormánykoalíció, sem egyszerű megoldás a jelenlegi válságra. Elméletileg Macron ismét kinevezhetné Barnier-t, és ezt a végsőkig megtehetné, miközben rögtönzött rendeletekkel kormányozna, de ennek is megvannak a maga korlátai. A nukleáris opció a francia alkotmány 16. cikkelyének alkalmazása lenne, amely intézményi válsághelyzetben kivételes jogköröket biztosít az elnöknek - ennek alapján Macron képes lenne például a következő évre költségvetési törvényt rendelni, de ez kétségtelenül hatalmas politikai és társadalmi ellenállásba ütközne, hogy ne mondjam nagyképűen: forradalomba.
Ezzel szemben az egyes ellenfelek által Macronnak javasolt megoldás a lemondás és az előrehozott elnökválasztás elrendelése. Utoljára 1969-ben volt ilyen helyzet, amikor Charles De Gaulle lemondott. Nehéz ilyen lépést várni Macrontól, de nem lehetetlen egy olyan forgatókönyv, amelyben az ellenzék az egymást követő elnöki kinevezések következetes elbocsátásával próbálja kikényszeríteni a miniszterelnöki posztot. Már ha egyáltalán akadnak jelentkezők a francia politika jelenleg legforróbb székére.
