Hogyan tudjátok a rapet progresszívebb számok felé terelni, miközben nem hagyjátok el a gyökereiteket? Kérdezd Doechiát - egy olyan művészt, akinek nem kell szexbombának vagy gengszternek tettetnie magát ahhoz, hogy a csúcsra jusson, és aki júliusban Gdyniában lép fel. Titkos fegyvere? Lefegyverzi a hallgatókat szerény érzékenységével és friss szellemességével.
This text has been auto-translated from Polish.
"Szeretem a pixeket, szeretem a drogokat, szeretem a pénzt, szeretem a sztriptíztáncosnőket, szeretem a dugást, szeretem a nappali piát, a nappali bulikat és Hollywoodot. Szeretem a hollywoodi stílusú szarságokat. Dash?
Valószínűleg felszippantanám. Mit is mondhatnék? Ez a szar működik, jól érzem magam tőle" - rappeli Doechii a Denial Is A River című számban.
Ez a néhány versszak azt sugallhatja, hogy egy újabb sztárral van dolgunk, akinek a műfaj legkommercializáltabb változatának szabályai szerint arról kell meggyőznie a hallgatókat, hogy drogokon, hustlingon és pénzköltésen alapuló életmódot folytat. Egy életstílus, amelyre legfeljebb csak törekedni lehet.
De ne tévesszen meg senkit olyan könnyen, vagy ne csüggedjen el. A kaliforniai Tampából származó (innen a másik beceneve, a "mocsári hercegnő") 26 éves lánynak olyan csillogása van, amiről Young Leosia csak álmodhat. Az utóbbi időben következetesen viselt Gucci-ruhái semmiképp sem a szegénységét jelzik. A fenti szöveget azonban egy olyan mondattal zárja, amely kiveri a fogát a mainstream rap klasszikusan kíméletlen és magas hangú szájából.
"És az önbecsülésem a legalacsonyabb szinten van". - vallja az önreflexív és önterápiás Doechii, aki egy ideje már véget vetett a stimulánsok használatának. Józanságát többek között annak köszönheti, hogy Grammy-díjat nyert a Alligator Bites Never Heal - az elmúlt 2024 legjobb rap-albumáért. Legalábbis ezt mondta, amikor átvette a szobrocskát, amelyet eddig csak kétszer nyertek nők ebben a közel 30 éve létrehozott kategóriában - Lauryn Hill és Cardi B.
A Bodak Yellow című sláger szerzője volt az, aki bejelentette a National Academy of Recording Arts and Sciences történelmi ítéletét, mintegy átadva rapkirálynői koronáját fiatalabb kolléganőjének. Megnyugodhatunk azonban, hogy a színtéren sok tehetséges és kompromisszumkész női előadónak van helye, akik végül is, ahogy Aaron Williams emlékeztet minket az Upproxban, "mindig is rappeltek - és ha másképp gondolod, akkor egyszerűen nem figyeltél".
Doechii a maga túlságosan is bátortalan újonc kitartásával még több helyet váj ki egy sereg hasonlóan erősítő, nagyszerű női rappernek (Lola Brooke, Megan Thee Stallion, Rapsody, Doja Cat, Tierra Whack). A 67. Grammy-díjátadón a magas rangú, mivel (nem csak heteroszexuális) női díjazottak által dominált 67. Grammy-díjátadón mondott beszédét a potenciális női művészek következő generációjának, azaz minden fekete lánynak szentelte, aki nézi.
"Azt akarom mondani nektek, hogy meg tudjátok csinálni. Bármi lehetséges. Ne hagyjátok, hogy bárki sztereotípiákat erőltessen rátok, amelyek azt mondják, hogy nem lehetsz itt, hogy túl sötét a bőrszíned, hogy nem vagy elég okos, túl drámai vagy túl hangos. Pontosan az vagy, akinek lenned kell ahhoz, hogy pontosan ott legyél, ahol most vagy". - mondta.
Persze lehet azzal érvelni, hogy a "határ a csillagos ég" retorika neoliberális hamisságtól bűzlik. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy milyen gyakran vágják le a fekete nők szárnyait gyerekkoruk óta, akkor ez az üzenet már egy kicsit másképp hangzik.
És nem is üres nyilatkozatról van szó. Akár egy gálán, akár egy koncerten, akár az NPR Tiny Desk rádióműsorában vagy a sok fehér fickó késői műsorának egyikében lép fel, Doechii büszke a kultúrájára erőteljes fellépései során. Nem hagyja, hogy elvegyék az identitását, megszégyenítsék a feketék esetében a haja vagy az arcszíne miatt, amelyet a fehér showbiznisz arra kényszerít, hogy parókákkal takarjon el vagy egyenként világosítgasson.
Vélhetően most néhányan Beyoncéra szegezik majd a tekintetüket. A frissen az év legjobb albumának járó Grammy-díjjal kitüntetett énekesnő bátran visszaköveteli a countryzenét a fekete amerikaiak számára, ugyanakkor néha azzal vádolják, hogy vizuálisan is próbál hasonlítani a természetes szőkékre. Hogy ebben mennyi rasszizmus és mennyi igazság van, azt valószínűleg lehetetlen megállapítani.
Egy biztos - Doechii azon énekesnők csapatába tartozik, akik a hasonló megjegyzésekre egyszerűen azt mondják, hogy "baszódj meg", mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy a női művészek vagy általában a nők hogyan viselik magukat. Bizonyítja, hogy a lányok és a queerek (ő maga nyíltan beszél biszexualitásáról, és védelmébe veszi a férfiak biszexualitását, ami az LMBTQ+ közösségen belül is különösen érzékeny a diszkriminációra), nem minden nehézség nélkül, de egyre magabiztosabban lépnek be a zene világába, ami eddig főleg két (történetesen nemek szerint megosztott) embertípusnak kedvezett: a magasztos keményfiúknak és a megalázott szexmunkásoknak.
Jaylah Ji'mya Hickmon - mert ez Doechii valódi neve - kitör ezekből a sémákból, nem ragaszkodik megszállottan egy-egy bonyolultan felépített képhez. Ugyanakkor nem érzi magát felsőbbrendűnek másoknál. Nem játssza a pick me girl-t, ahogyan az gyakran előfordul sikeres nők esetében a sztereotipikusan férfiasnak tekintett vagy ténylegesen férfiak által uralt környezetben. Tompa versekben, amelyekből kiderül, hogy képes nevetni önmagán, jelzi, milyen nehéz harcot vív a szórakoztatóipar és a lemezkiadók követeléseivel szemben.
Ugyanakkor bevallja, hogy nagyon szorong emiatt, ami az imposztor-szindrómából és a potenciális, vagy inkább már elért siker minden körülményéből fakad. Talán rap-belternek kellene nevezni, mint Charlie XCX-et a popban? Hiszen a szintén Grammy-díjas brit énekesnő tavalyi, nagy sikerű brat című albumán nagyon hasonló gondolatokat fogalmazott meg a környezetével való összeférhetetlenségéről és arról, hogy képtelen egyetlen fiókba is beférni.
Doechii hasonló történetet szövöget, ami nem a származását bizonyítja, hanem annak jeleként olvasható, hogy végre nyíltan vállalni lehet a lánylét ellentmondásait. Ezzel fenntartja imázsának következetességét és a karmait, hogy megváltoztassa a showbiznisz játékszabályait.
Így a Alligátor...-on a bátor, meztelen sebezhetőség folyamatosan fejlődik és zsugorodik egy pimaszság felé, amit például a Büdös Micimackó egyik sora fejez ki: "Rátok pisilek, ribancok, élve vagy halva".
Doechii engedelmessége a bevett utaknak magában a rapben is elutasításra kerül, hangsúlyozva - mint az amerikai keleti parton a hip-hop aranykorára való szó szerinti utalás Boom Bap -, hogy "ő minden", és ezért nem fél a stílusok keverésétől. R&B és popslágerekkel, valamint olyan kollaborációkkal a háta mögött, mint a Katy Perryvel való együttműködés, új, díjnyertes albumán Alligator Bites Never Heal egyrészt nagyon nyers, "igazi" hangulatban tiszteleg a rap alapjai előtt (meglepő, hogy egy ilyen album még az alkalmi turistáknak is jól áll errefelé), de nem zárkózik el a house, a jazz vagy a punk kísérletezésétől sem. De kit zavarna 2025-ben a zene műfaji tisztasága?
Történetesen kritikusokból (az önjelöltekből, nem a jelen esetben többnyire talpnyaló kritikákat írókból) sincs hiány, akik azt vizsgálják, hogy Doechia rapjében mennyi az igazi (azaz valójában milyen rap?). Aztán ott vannak azok, akik a sikerét remek alkalomnak használják arra, hogy a nőket egymás ellen uszítsák tipikus mansplaininggel (ezért sem örülök egyáltalán annak, hogy Taylor Swift az idei Grammy-díjátadón üres kézzel távozott).
A Alligator...-ről szóló online vitákban azt olvasom, hogy "így kellene szólnia a női rapnek", nem pedig (és itt illesszünk be egy másik női előadót, aki nem felel meg a személyes, főleg férfi és lehetetlen kritériumoknak). Nem titkolhatom, hogy nagyon örülök a zenei szakértők eme repedező üléseinek, mert csak azt bizonyítják, hogy Doechii kiváló munkát végzett. Ha ő nem ösztönöz arra, hogy őszinteségével, toll és tüdő erejével a fekete zene felfedezésére, akkor nem tudom, hogy bármi más fog-e. A lengyel szerencsések vagy szkeptikusok hamarosan véleményt alkothatnak. Néhány napja jelentették be, hogy Doechii júniusban Gdyniában lép fel.
