A jelenlegi filmes repertoárt végignézve az a benyomásunk, hogy a filmek hosszabbak, mint valaha. A Brutalista megközelíti a négy órát, de ebből a szempontból inkább a múltba való visszatérést jelenti, mint egy forradalom bejelentését.
This text has been auto-translated from Polish.
Az idén több Golden Globe-díjjal is kitüntetett és Oscar-kedvenc film monumentális, ami a hosszában is megmutatkozik - a nézőknek 215 perces vetítésre kell felkészülniük, és ebben még nincs benne a negyedórás szünet a film közepén. Egyesek talán megkérdőjelezik, hogy Brady Corbetnek szüksége volt-e majdnem négy órára, hogy bemutassa vízióját, hiszen ez mindenképpen meghaladja a hollywoodi produkciókban megszokott mértéket.
Nem fogok belemenni a The Brutalist kritikai elemzésébe, egy kritika már megjelent a Politikai kritika oldalain, de magát a filmhossz kérdését érdekesnek találom, mivel sokat elmond a filmipar egészéről, amely az évek során megváltoztatta a nagy költségvetésű produkciók időtartamához való hozzáállását.
A rövid klipektől a többórás eposzokig
Ha megnézzük a filmművészet történetét, láthatjuk, hogy az első évtizedekben a mozgóképek időtartama csak nőtt. A legkorábbi játékfilmek, mint például az Út a Holdra, néhány percig tartottak, és Chaplin korai pályafutásának alkotásai inkább a Youtube-klipeknek felelnének meg, mint a modern egész estés produkcióknak. A technológia fejlődésével és a közönség növekedésével azonban a filmek egyre hosszabbak lettek, míg az 1960-as évekre a legismertebb hollywoodi címek átlaga megközelítette a két órát.
Voltak olyan alkotások, amelyek ezt jelentősen felduzzasztották - még 1939-ben jelent meg a 221 perces Elfújta a szél, amelyhez később olyan megaprodukciók csatlakoztak, mint a Ben Hur (212 perc) és a Kleopátra (251 perc). Ezek némelyikének nyitánya és előzménye inkább a színházhoz kötődött, és a puszta szünetek, mint most a Brutalista esetében, nem voltak szokatlanok a korszak mozijaiban. Az óceán másik oldalán az Az Arábiai Lawrence állt, amely 222 perces játékidejével 1963 óta tartja a leghosszabb Oscar-díjas film címét a fő kategóriában - Corbet alkotása sem fogja megelőzni ebben a tekintetben, feltéve, hogy a következő díjátadón megkapja a legjobb filmnek járó szobrocskát. Rövidebb lesz Wajda A hamu című filmjénél is (226 perc), nem beszélve a Potop teljes változatáról.
T. E. Lawrence könyvével egy évben vetítették Giuseppe Tomasi di Lampedusa Lampart című filmjét, a szicíliai arisztokrácia nagy történetét az olasz egyesítés idején. Luchino Visconti adaptációja olyan monumentális és részletgazdag volt (a rendezőnek még a színészek jelmezgombjainak történelmi összhangját is szem előtt kellett tartania), hogy a stúdiót a csőd szélére sodorta, és arra kényszerítette, hogy felhagyjon a filmgyártással. A Lampedart azért jelentős, mert jól szemlélteti, milyen kockázatokat rejt az ilyen hosszú filmek készítése - szükségszerűen drágábbak, és még a magas művészi színvonal sem feltétlenül garantálja a kereskedelmi sikert. Az is jellemző volt rá, hogy több, különböző hosszúságú változatot is megélt.
Vágások, vágások, vágások
A cannes-i filmfesztiválon Visconti alkotása (amely egyébként elnyerte az Arany Pálmát) 195 perces volt. Az olasz mozikban tíz perccel rövidebb volt a vetítés, más európai országokban pedig akár 24 percet is kivettek a Lampart-ból - mindezt az amerikai változat felülmúlta, amelyet a rendező heves tiltakozása ellenére mindössze 161 percre vágtak. Az eredmény egy eleve viszonylag hosszú (több mint két és fél órás), de sok fontos jelenet nélküli film lett, és ez a közönség negatív fogadtatására is rányomta a bélyegét. Miért döntöttek tehát így a forgalmazók?
Egy hosszú film többek között azt jelenti, hogy egy nap alatt kevesebbszer vetíthetik a mozikban, és a moziláncoknak, közvetve pedig a stúdióknak is érdeke volt, hogy minél több vetítés legyen, különösen, hogy a jegyárak nem a vetítési időtől függnek. Egy bizonyos ponton ráadásul az a széles körben elterjedt nézet alakult ki, hogy a rendkívül hosszú produkciók kevésbé vonzóak a közönség számára, különösen az amerikai piacon. Ez a 20. század következő évtizedeiben elősegítette a filmes uniformizálódást a producerek által preferált 90-120 perces tartományban.
Emiatt például az eredetileg 269 percesnek tervezett A long time ago in America című nagy eposzt 1984-ben brutálisan felaprították. A forgalmazók nyomására Sergio Leone 229 percre vágta a filmet, az európai közönség ekkora hosszúságban láthatta, de az USA-ban további vágások után már csak 139 perc maradt - a rendező erről a másfél órával rövidebb változatról azt mondta, hogy ez már nem az ő filmje. Sok hasonló történet van, és sok film szenvedett a forgalmazás során vagy még a forgatási szakaszban, amikor a könyvelők a költségektől való félelem miatt fékezték a túl ambiciózus alkotókat. Szerencsére azonban ez a megközelítés lassan a múlté.
A többórás filmek visszatérése?
A Letterboxd-on az egyes évek legjobban értékelt filmjeit összehasonlítva kiderül, hogy az 1970-es évekhez képest a jelenlegi évtized produkciói átlagosan 10 perccel hosszabbak, ami meglehetősen kevés, de ha az 1980-as évekkel állítjuk szembe, akkor a különbség már 17 perc, azaz 15 százalék. A két óránál hosszabb filmek számában is egyértelmű emelkedő tendencia figyelhető meg, és a legalább két és fél órás filmek száma is növekszik, még ha a kis mintanagyság miatt nehéz is egyenletes növekedésről beszélni.
Paradox módon a filmipart itt talán segítette a más médiumokkal, különösen a streaming szolgáltatásokkal való verseny. Amikor a potenciális nézők számára bármikor több ezer cím áll rendelkezésre, a mozik pedig válságban vannak, a gyártók és forgalmazók számára már nincs értelme naponta a lehető legtöbb vetítést erőltetni. Ha be akarják vonzani az embereket a mozikba, olyan élményt kell nyújtaniuk, amelyet nem lehet könnyen megismételni a kanapén a tévé előtt vagy az ágyban a laptop előtt. Ez pedig az olyan produkcióknak kedvez, amelyek vagy kivételesen látványosak, vagy mélyen magával ragadó, széleskörű történetekkel, mint a The Brutalist. Ráadásul egy másik, a streaminggel kapcsolatos jelenség - nevezetesen a binge-watching, vagyis egy sorozat több epizódjának egymás utáni megtekintése - azt mutatja, hogy a nézők egyáltalán nem félnek annyira attól, hogy hosszú ideig a képernyő előtt maradjanak.
További tényező, hogy a rendezők erősebb helyzetben vannak - nehezen elképzelhető, hogy a ma ismert nevek munkáit akaratuk ellenére aprítják, ahogyan az korábban többször is megtörtént. Ez mindenekelőtt a néző számára jó hír, aki olyan végterméket kap, amely megfelel az alkotók szándékainak, és nem a stúdiók vagy a forgalmazók által ráerőltetett rohadt kompromisszumot.
Persze egy filmet nem mindig érdemes több órán keresztül végigülni (a Írország jut eszembe), de ilyenkor senki nem fogja megtiltani, hogy a záró stáblista előtt elhagyjuk a mozit. A lényeg az, hogy kisebb a kockázata annak, hogy egy nagyszerű filmet erőszakos rövidítéssel megkárosítunk, mint korábban, ami nagyon jó fejlemény a világ mozijában. Én személy szerint várom, hogy egy Oscar-díjas film megdöntse Az Arábiai Lawrence több mint 60 éves rekordját - idén nem fog megtörténni, függetlenül a győztestől, de talán jövőre?
